Emlékszel-e még arra, hogy miért lettél tanár és mennyire volt ez tudatos döntés?

Ennek sok-sok lépése volt, pontosan már nem is tudom, hogy keveredtem ide. Gimnazista voltam, amikor a tanáraim mondták, hogy menjek tanárnak. Nekem ez azért volt furcsa, mert az ember azt gondolja, hogy a tanár magabiztos, irányító típus. Én nem voltam az, sok minden iránt érdeklődtem, de nem tartottam magam tanártípusnak. Közben viszont ott volt az, hogy sokat tanultam együtt az osztálytársaimmal. Emlékszem, hogy amikor egyiküket matekból korrepetáltam, a dolgozatkiosztásnál jobban izgultam, hogy neki hányas lett, mint a saját jegyemért. Valahogy így indult, és így kerültem tanár szakra. Nem rögtön iskolában kezdtem tanítani a diplomaszerzés után, sokáig magántanítványokhoz jártam.

Ez hányadik munkahelyed és mióta vagy itt?

11 éve és 1 napja J. Ez az első igazi nappali iskolai munkahelyem, előtte esti oktatásban tanítottam, azt tíz év után hagytam abba, három évvel ezelőtt.

És az estin tanítás mellett volt főállásod?

Igen, még ez egyetem mellett elkezdtem dolgozni egy kis nyomdában. Egy kicsi családi vállalkozás volt, és egy csomó mindent megtanultam a könyvkészítésről és a nyomtatásról, a szerkesztői munkáról. Egészen addig ott voltam, amíg a nagy nyomdák miatt csődbe nem ment. Nagyon izgalmas helyzet volt, dolgoztunk, de fizetést már nem mindig kaptunk. Akkoriban már hetente volt a fizetés, jött a főnök és mondta, hogy ennyi pénz van. És akkor mi altruista módon döntöttünk: akinek gyereke volt, az kapta a pénzt. A Keletibe egy álláshirdetésre jelentkeztem, amit teljesen véletlenül találtam, 11 éve októberben valaki helyére jöttem.

Te innovatív tanárnak tartod magad? Tudnál máshogy tanítani?

Nem tudom, hogy innovatív vagyok-e, és nem tudnám máshogy csinálni. Kívülről nézve valószínűleg innovatív vagyok. Mindig éreztem, hogy valamit változtatnom kell, és elindultam ezeken az utakon. Most vagyok valahol és abszolút élvezem, ahogy beérnek a dolgok. Ez tulajdonképpen egy belső kényszer volt. Amikor tanítani kezdtem, meg voltam arról győződve, hogy az, ahogy engem tanítottak, teljesen rendben volt. És azóta is rengeteget gondolkodom ezen. Én alkalmas voltam a frontális oktatásra, és ezért azt hittem, elég lesz itt is, hogy bejövök és mesélek és figyelnek. Fogalmam sincs, mit csináltak a tanáraim azokkal az osztálytársaimmal, akik máshogy működtek, mint én, de biztos csináltak valamit, mert működött. Mélyvízbe kerültem, az elődöm feladta a harcot, egy csomó olyan osztályt kaptam, akiket azóta is legendaként emlegetünk. Nyilván az első néhány évet végigküzdöttem, és folyamatosan kerestem, hogy mit lehetne csinálni.

Emlékszel még, mi volt az első módszer, ami működött?

Nem biztos, hogy a JOKER (Játékosított Oktatási Keretrendszer) volt az első. A tanítás abszolút emberi kapcsolat. Ha nincs meg a nyitottság, akkor szerintem nem működik semmi. Elolvashatok bármennyi szakanyagot, de ha azt nem tudom átszűrni a személyiségemen és a személyiségemet nem tudom elfogadtatni velük, akkor nem működik. Valószínűleg az első, ami működött, az őszinteség és a partneribb viszony kialakítása volt.

Szerinted mennyire miattad csinálják a gyerekek a JOKER-t? Mennyire igénylik a gyerekek, hogy ez a rendszer róluk szól? Másolható ez?

Szerintem ezt a rendszert így, ahogy van, lemásolni nem lehet. A keretet lehet másolni, de a tartalmat, hogy mit rakunk bele, azt nem. Nyilván vannak nagyon erős alapok, amire lehet építeni, de aztán ez minden évben nekem is minden osztálynál nagyon más: máshova kerülnek a hangsúlyok stb. Szerintem az a fontos, hogy onnantól kezdve, hogy valaki elkezdi használni, lehet alakítani. És a gyerekek? Szerintem nem igazán miattam csinálják… Illetve megfordítom: nem tudok olyan gyereket, aki miattam csinálja. De olyan gyereket tudok, aki azért csinálja, mert más, mint a hagyományos vagy mert kedvét leli benne. Mások a feladatok, többet mutathat meg magából, és még mindig jobb, ha valamit csinál, mint ha semmit sem csinál. Jönnek, odaadják a munkáikat azzal, hogy valamit csináltam, és tessék megnézni”, és akkor én meg jól megnézem, és megkeresem, mi benne a jó, mit kellene még fejleszteni kicsit, és mi az, ami vakvágány… Az hogy ez egy rendszer, az teljesen mindegy a gyerekeknek. Lehet, hogy én az elején elmondom, de aztán felaprózódik és ők csak csinálják. Ahhoz sokkal nagyobb tudatosság, több kapcsolódás kellene pl. más tárgyakkal, hogy ezt ők is rendszerként lássák. Szeretnék velük tanulásról is többet beszélgetni. Az, ahogy ők ezt csinálják, inkább favágás: menni kell, csinálni kell, és ők mennek és csinálják.

Van-e valaki, aki számodra példakép, vagy valaki, akiről tudod, hogy téged követ?

Követőről nem tudok szerencsére, mert az rossz lenne. Kimondott példaképem nekem sincs. Nagyon sok ötlet van, amit átveszek másoktól. Nincs olyan vezérfonal előttem, akire szeretnék hasonlítani. Nyilván vannak erős mintáim, mint pl. azok a tanárok, akik engem tanítottak, vagy nem tanítottak, de szóba álltak velem, mutattak valamit a világból, fontosak lettek. A középiskolámban nagyon sok ilyen tanárképet láttam, de felnőtt fejjel is találtam olyan tanáregyéniségeket, akikhez tudtam kapcsolódni. Nem klasszikus példakép (hisz gyakorlatunkban különbözünk, de szemléletünkben mégsem), viszont meghatározó személyiség a pályámon az első munkaközösség-vezetőm, aki pontosan tudta, hogy kell „gondozni” ahhoz, hogy a pályán maradjak az első nehézségek után.

Nagyon irigylem és becsülöm azokat a kollégákat, akik nálam sokkal jobban csinálják a tanítást: könnyen tudnak kezelni számomra nagynak tűnő rendszereket. Akiknek nagyon összeállnak a projektek és nagyon egyben vannak az anyagok. Ez néha nálam is megtörténik, de belülről máshogy látja az ember. Nagyon jó pályamunkákat lehet találni, és nem csak a Centrumon belül. Nagyon tisztelem azokat a kollégákat, akik közreadják ezeket. Én ebből merítek, és a saját képemre formálom.

Mennyi a tudatos és az ösztönös abban, amit csinálsz? Én azt érzem, hogy nagyon sok minden belőled jön… egy nagyon erős forrásból.

Én azt mondanám, hogy 90% ösztön és 10% tudás. Sok jön belőlem, nem tudnám mihez kapcsolni, hogy honnan. Több az ösztön, és most már talán abban a szakaszában vagyok az életemnek, hogy a tanult dolgokat is hozzá tudom kapcsolni ahhoz, amit csinálok, és akkor hirtelen lesz neve. Közben meg tudom, hogy nekem az az utam, hogy ki kell próbálnom a dolgokat, magamnak kitaposni, hogy mi működik.

Mi volt a legnagyobb szakmai bók, amit kaptál? Diáktól, kollégától, szülőtől, igazgatótól vagy a férjedtől?

Hát, erre most nehéz válaszolni, mert… el vagyok kényeztetve. Egyáltalán a visszajelzés nagyon nagy dolog, mert a tanárság az egy nagyon magányos szakma. Nincs igazán releváns visszajelzés, nincs, aki azt mondaná, hogy ezt most jól csináltad. Majd 20 év múlva kiderül. Tényleg nem tudom, hogy amit csinálok, az jó vagy nem jó, ezért vagyok állandóan bizonytalan. Én szeretném, ha jó lenne. Szóval nem fogok tudni legjobbat mondani, talán a legutóbbi az aranyos volt nagyon. Nemrég volt dolgozatban az a feladat, hogy írj három olyan dolgot a tanórával kapcsolatban, amit érdekesnek találtál, és azt is, hogy miért. Teljesen különböző időpontokban írt dolgozatokban olvastam azt, hogy a tanár és hogy nincs mit indokolni rajta. És több olyan gyerektől kaptam ezt, akikről tudom, hogy nehéz velük az oktatásban. Aztán egyfajta bóknak tartom az osztályaimat, az utolsót mindenképp, akiknek osztályfőnöke voltam… Egyszer egy szülő az osztályfőnöknek mondta, így csak áttételesen értesültem róla, hogy a gyereke már tíz éve jár az oktatásba, de most először látta rajta, hogy szereti a magyart. Igazgatótól? Volt egy olyan mondat, hogy „sokat tanultam tőled”, ami olyan partneri viszonynak hangzott, és az jó volt. A férjem? Néha meg szokott dicsérni. Azt gondolom, hogy elfogadja, amit csinálok, fontosnak tartja és tisztel is miatta. Ő alapvetően nem egy bókolós típus. Kollégától… most nem jut konkrét eszembe… hogy „jól csináltad”, igen, talán ez.

Mennyire igényled, hogy benne legyél abban a világban, ami a gyerekeket körülveszi?

A gyerekekhez képest szerintem legalább 10 évvel le vagyok maradva, a kortársaimhoz képest legalább 5 évvel előrébb vagyok. Én is csodálkozva veszem észre, hogy a diákjaim nem a facebookon vannak, hanem valahol máshol… Órán én azt akarom, hogy a saját eszközüket használják, sokszor adok nekik otthoni munkához is olyan feladatot, amihez kell használniuk a telefont, a számítógépet. Engem ezek a dolgok elbűvölnek, és nagyon szeretem őket használni, kipróbálni, és kell egy kis idő, amíg ez leülepedik. Amikor elkezdtem a JOKERt, akkor rengeteg IKT-s cuccot vittem be. Nekem ez a kettő valahogy együtt járt. És nem működött annyira, mint amennyire vártam. Mostanában előre végiggondolom, hogy miért viszem be az IKT-t az osztályba. Csak azért, hogy legyen egy varázspálca? Most már úgy gondolom, hogy akkor viszem be, amikor tényleg kell. És vannak kollégák, akik erre hamarabb rájöttek… És sokszor úgy érzem, hogy le vagyok maradva. Közben a gyerekek mondják, hogy tök jó, hogy használunk ilyeneket. Most pl. a kilencedikesek mondták, hogy „látszik, hogy a tanárnő igyekszik”.

És a magánéletedben mi a kedvenc applikációd?

Szerintem a facebookot nekem találták ki. Folyamatosan kommentálom a saját életemet. Sokan kedvelik és követik ezt és szerintem legalább ennyi ismerősömnél le vagyok tiltva… Azért mondom, hogy le vagyok maradva, mert a messengert például lelkesen használom, de az instagramot kb. csak fél éve. Azt is élvezem, hogy telefonról sok mindent meg tudok nézni, meg el tudok érni. A menetrendeket például, vagy tudok szállást foglalni, repjegyet venni. Megnézni a bankkártyámat, hogy van-e rajta pénz. Mindig be van állítva két mozgásfigyelő, hogy mit csináltam, meg mit nem, aztán általában kiderül, hogy amit mutat, az valamiért nem igaz, például mert vagy nem volt nálam az óra… Korábban volt egy lépésszámláló applikáció, amelyik mindig dicsért, hogy milyen ügyes vagy, a mostani viszont nem mond magától semmit, meg kell nyitni, , hogy kiírjon valamit. A régivel beszélgettünk. Innen is látszik, hogy mennyire fontos nekem a kommunikáció: azt szerettem, amelyik foglakozott velem.

És ha mondjuk holnaptól lenne egy gondtalan életet biztosító jövedelmed, és mondjuk tanítanál továbbra is, de mit csinálnál még?

Nagyon sokat utaznék.

Mi lenne az első úti cél?

Első… húúúú, rengeteg helyre mennék. Van egy ilyen becsípődésem Barcelonával. Az, hogy én utazom, az egyébként az iskolának köszönhető. Kísértem gyerekeket Franciaországba és akkor repültem életemben először. Ez egy olyan kaput nyitott ki, hogy elkezdtünk a férjemmel utazgatni. Rövid, intenzív utazásokra vagyunk kalibrálva, amiket nagyon élvezünk, vagy nem élvezünk, és azt mondjuk, hogy soha többet nem megyünk sehova… De másnap titokban mind a ketten újabb úticélokat böngészünk a neten. És elképesztően kinyílt a világ. Barcelona mellett borzasztóan érdekel a Balkán, és nagyon szeretnék elmenni Moszkvába és Szentpétervárra is.

Van kedvenc könyved?

Én egy tanártól (aki engem nem tanított) hallottam egyszer azt, hogy az embernek minden évben el kell olvasnia az Iskola a határont. És ez tényleg így van. Nem tudom megmondani pontosan, hogy miért, de mindig, amikor a regény végére ér, megnyugszik az ember.